Szabó Mátyás

Miért akar valaki szabadúszó lenni? Több szabadidő? Ne mondja meg senki mikor és hol dolgozzak? Jobb pénz? Önkifejezés? Ha megnézzük a legjellemzőbb indokokat, amiért valaki ezt az életformát – már ha nevezhetjük annak – választja, arra jutunk, hogy ezek mind-mind egyetlen indokra vezethetők vissza.

De kezdjük az elején, először definiáljuk, hogy mit is jelent a kapitalizmus. A történelem elmúlt időszakában a kapitalizmus és a szocializmus (illetve valami annak beállított dolog) versengett egymással. A szocializmus a köztulajdonokra helyezte a hangsúlyt éppen ezért elterjedt az a téves nézet, hogy ezzel szemben áll a kapitalizmus, ami egyedüliként védi a magántulajdon szentségét. Habár a kapitalizmusnak fontos része a magántulajdon nem abban jelent meg először, nem a kapitalizmusnak köszönhetjük a “cuccainkat”, ahogy magát a piacot sem. Ha a kapitalizmus nem a szabad piacot és a magántulajdont jelenti, akkor mégis mit? Nagyon egyszerűen úgy lehet összefoglalni, hogy a kapitalista rendszerekben a termelőeszközök tulajdonosa és használója két külön személy és a haszon nagy része a tulajdonosnál van, azaz a rendszer a tőkét (angolul capital) jutalmazza a munkával szemben. Egy szakmai példánál maradva egy reklámügynökségben dolgozol, ahol a tulajdonos nem része a folyamatoknak, azaz nem kreatív igazgató vagy art director, hanem övé az iroda, a számítógépek, amin dolgoztok illetve nézzünk valami nem kézzelfogható dolgot is, neki vannak ismerősei, ahonnan a munkák bejönnek, ezt hívjuk kapcsolati tőkének. Mivel ezek a termelő eszközök (iroda, számítógép, kapcsolatok) az ő tulajdonában vannak ezért minden befolyó összegnek a nagy részét leszedi magának, attól függetlenül, hogy ő maga nem vesz részt aktívan a termelésben.

Az elmúlt pár évben a mainstream politikában is egyre hangosabbak a baloldali hangok, akik ezt a rendszert kritizálják, gondoljuk csak Amerikára – aminél aligha van kapitalistább szeglete a földnek – nos ott is exponenciálisan emelkedik akár Bernie Sanders, akár Alexandria Ocasio-Cortez népszerűsége. Egyre többen próbálnak olyan gazdasági formákba tömörülni, ahol nem kell elszenvedniük a kapitalizmus kiszolgáltatottságát a tőkések felé de mégis vállalkozni tudnak és megmérettetni a piacon. Többek között a szövetkezeti forma egy ilyen lehetőség, ahol a vállalkozás eszközeit a vállalkozásban dolgozók birtokolják így közösen részesülnek az anyagi haszonból ugyanakkor a veszteségekből is így motiválva vannak a vállalkozás fejlesztésére. Ilyen szövetkezeti formában működik például Budapesten a Gólya presszó.

Mostanában elgondolkodtam azon, hogy miért is lettem szabadúszó, miért csináltam saját vállalkozást. Rá kellett jöjjek, hogy habár nem tudatosan, de minden okom visszavezethető volt a kapitalizmusra. A rendszerre, ami a folyamatos és egyre gyorsuló termelésre kényszerít, mert nevetséges belegondolni, hogy egyre optimalizáljuk és gyorsítjuk a folyamatainkat és már a sokszorosát meg tudjuk termelni annak mint 20 éve de ugyanúgy 40 órát dolgozunk egy héten. Ki akartam szabadulni, abból a közegből, ahol nem motiválva hanem zsarolva vagyok a munkára mert bármikor kivehetik a kezem alól az eszközt, amivel dolgozok. Ki akartam lépni a mókuskerékből hogy szabadabban, a saját belső iránytűmnek megfelelően éljek.

A kapitalizmus alkalmatlan az üzleti életre

Az egyik legnagyobb hazugsága a kapitalizmusnak, hogy az ember alapvetően önző. A rendszer erre épít és azokat jutalmazza, akik képesek mások kárára a csúcsra törni. Ezzel szemben a valóság az, hogy az emberi jellem mindig a win-win szituációra törekszik, arra az állapotra, ahol ő is nyer a tranzakción de a másik igényeit is kielégíti. Egyetlen üzleti model sem épülhet arra, hogy valakit nagyon átverek, mert azt csak egyszer tudom megtenni. Egy win-win szituáció hosszútávon sokkal jövedelmezőbb hiszen hűséges fogyasztóim lesznek, akik elégedettek a termékkel és lehet, hogy még tovább is ajánlják. Az a fajta gyors meggazdagodás, amibe a kapitalista berendezkedés kényszerít az állandó versennyel a konkurenciával és az idővel szemben, nem fenntartható hosszútávon.

A másik nagy hazugsága, hogy igényeket elégít ki. Ha valahol megjelenik a kereslet, akkor megjelenik idővel a kínálat is rá és ez a mechanizmus sokkal gyorsabb, mint az állami rendszerek. A piaci fundamentlisták ezt nevezik a “láthatatlan kéznek”, ami ide-oda tologatja az erőforrásokat és a piaci elemeket. A helyzet az, hogy a kapitalizmusba elejétől fogva kódolva volt az a fordulópont, ahol ez az elv szétporlad. A rendszer állandó növekedésre kényszeríti a cégeket, egyre többet, egyre gyorsabban kell termelni és a minőség nem számít, mert itt a mennyiség győz. Két dolog van, ami állandóan növekszik: a rák és a kapitalizmus. Ez a növekedés pedig előbb utóbb eljut arra a szintre, amikor már minden igény kivan elégítve, de a tőke még éhes. Ezen a ponton már az igényeket nem kielégíteni kell hanem megteremteni. Reklámok, plakátok, filmek, zenék, az egész körülöttünk lévő világ azt plántálja, hogy már csak ez az üdítő kell a boldogságodhoz.

Verdikt

Miért tartom a szabadúszást kiútnak? Egyrészt mert a kapitalizmus alap kritériumát, hogy a termelő eszközök más kezében vannak megszünteti, hiszen mindannyian csak a saját eszközeinkre és képességeinkre számíthatunk és ezek felett senki nem gyakorol kontrollt. Egy freelancer megteheti azt, hogy azt mondja “köszönöm, elég volt”. Én is nagyon gondolkodom rajta, hogy ha elérem azt az éves bevétel, amiből kényelmesen meg tudok élni, akkor onnantól kezdve nem dolgozok az év hátralévő részében vagy csak pro-bono projektekkel foglalkozom.

Viszont nem csak októbernek lehet azt mondani, hogy elég, hanem kedd délben is. Egy munka alapú társadalomban élünk és erre a legjobb példa az, hogy ismerkedésnél a név után a második infó mindig az, hogy mivel foglalkozol. Az egész életünket a munka köré szerveztük és szabadúszóként ebből ki lehet törni és azt mondani, hogy a munka csak egyetlen része az életemnek és nem a kerete. Ha ahhoz van kedvem, akkor 4 napos munkahetet tartok vagy éppen napi 2-3 órát dolgozok. Régebben mikor árat emeltem vagy sikerült egy jobban fizető projektet összeszednem, akkor arra gondoltam, hogy mennyivel többet tudok így keresni. Manapság már inkább arra gondolok, hogy így mennyivel kevesebbet kell dolgozzak.

A szabadúszás számomra egy remek kiút volt de tisztában kell legyünk azzal, hogy ezt nem mindenki teheti meg. “Aki pénz nélkül nem tud pénzt csinálni az pénzzel sem tud”. Ez a legnagyobb baromság. Rengetegen vannak, akik hónapról-hónapra vagy napról-napra élnek és nem tehetik meg, hogy kiugranak ebből a rendszerből próbálkozni. Nincs lehetőségük arra, hogy kockáztassanak, éppen ezért a rendszer átfogó vizsgálatára lenne szükség. Teljesen az alapoktól újragondolni az egészet, hogy ne a legkiszolgáltatottabbak vigyék a hátukon a legsikeresebbeket.

Tavaly évvégén úgy döntöttem, hogy lecserélem az Adobe szoftvereimet és kipróbálom, mi több átállok az Affinity termékcsaládra. Már több mint két hónapja aktívnak, napi szinten használom a programokat. A kérdés az, hogy megérte váltani?

Miért mondtam búcsú az Adobe-nak?

Először is azt kell tisztázni, hogy miért is akartam cserélni, milyen elvárásokkal ültem először az Affinity elé. Az időm nagy részében webdesignnal és mobil appokkal foglalkoztam, amiket Sketchben terveztem – idén még szeretnék Figmára is átállni – éppen ezért az Adobe termékeket elég ritkán használtam. Hetente 2-3 alkalommal megnyitottam az Illustrator ha éppen arculatot terveztem, a Photoshopot is csak színezésre használtam, ha éppen egy weboldalba került egy olyan kép, ahol inkább zöld ing kellett sárga helyett. Az Indesign pedig hónapok óta ott ült magányosan, kattintatlanul a tálcán.

Én ezért fizetek havonta 15-20 ezer forintot? Ez a kérdés merült fel bennem tavaly évvégén és sajnos azt kellett mondjam, hogy “jah, ezért fizetek”. Elsődlegesen azt vártam az Affinitytől, hogy olcsóbb legyen. Ezt elég jól hozza is, hiszen az Affinity 3 programja a Designer – Illustrator alternatíva, a Photo – Photoshop és Lightroom alternatíva illetve a Publish – Indesign alternatíva, minden féle akció és kuponkód nélkül 19 990 forintba kerülnek LIFETIME. Szóval durván 3-4 havi Adobe előfizetésből megvan egy életre a szoftvered. Ami negatívum lehet és erre érdemes figyelni, hogy az operációs rendszerek között nincsen átjárás vagyis ha megveszed Windowsra és utána veszel egy Macbookot akkor bizony újra meg kell venned a szoftvereket.

Az Adobe-nak persze vannak más szolgáltatásai nem csak a szoftverek, hiszen az előfizetésedhez jár tárhely, olcsóbb az Adobe Stock előfizetés és ami számomra a legnagyobb dilemmát okozta az az Adobe Fonts. Aki nem használja még annak nagyon ajánlom, mert nagyon sok, szép és egyéb más esetben elég drága betűtípusokat használhatsz ingyen az Adobe előfizetáseddel. A nagy negatívuma lehet, hogy szintén felhő alapon működik, azaz a fontokat nem tudod letölteni csak bekapcsolni és nem csak az Adobe szoftvereidben tudod használni éppen ezért nem tudtam teljesen búcsú inteni az Adobe-nak, így lett egy 5 dolláros In-Copy előfizetésem.

Első napok

Ha már több mint egy évtizede használsz egy szoftvert, tökéletesen tudod csukott szemmel is, hogy az eszközök, hogy jönnek egymás után, milyen billentyű kombinációk vannak, az egész felületet is teljesen magadra szabtad majd jön egy frissítés, ahol mostantól nem kell nyomni a shiftet, hogy méretarányosan nagyítsd az objektumokat, akkor úgy érzed ez itt, amiben vagy, ez egy másik világnak a pokla. Ha pár évvel ezelőtt, mikor ezt kitalálta az Adobe, hogy ezt az apróságot megváltoztatja és a felhasználók kínkeservesen szoktak csak hozzá, akkor szerinted milyen lehet odaülni egy teljesen új szoftver elé? A motivációid, a szakértelmed, minden amiben sikeresnek hitted magad megkérdőjeleződik, mert egy olyan egyszerű feladatot sem tudsz véghez vinni, mint visszaforgatni az artboardot.

Borzasztóan nehéz leküzdeni azokat a rutinokat, metódusokat és szokásokat, amiket az Adobe programokban használtál. Keresed ugyanazokat a kifejezéseket de nem találod mert itt nem “Send to back” hanem “Move to back”. Persze az Adobe szoftvereken belül is voltak olyan baromságok, mint egyes programokban máshogy kellett maszkolni mint a másikban de ha beülsz egy Affinity elé egy sokadik, teljesen más módszert kell alkalmaznod – és őszintén én a mai napig nem értem csak 3-4. próbálkozásra sikerül, amit akartam.

A másik fő problémám az első napokban az volt, hogy bizony voltak olyan eszközök, munkamódszerek, lehetőségek, amiket úgy ítélt meg az Affinity csapata, hogy nem hozzák át mert “senki” nem használja. Ilyen például a forgatható segédvonalak vagy a Shape builder tool, amivel egy suhintással meg tudtam szabadulni felesleges részektől. Az Affinityvel sokszor kénytelenek vagyunk új szokásokat felvenni.

A legidegesítőbb talán mégis az, hogy a Cmnd + görgetéssel elforgatom a teljes artboardot de visszaállítani ugyanígy már nem lehet mindig marad 0.00003 fok ferdeség benne és akkor jöhet a keresgélés a Reddit mélyén, hogy erre mi a megoldás. Felmerülhet a kérdés, hogy miért is görgetek én a Cmnd társaságában? Nos, mert a Sketchben ez a nagyítás nem az Alt + görgetés. Természetesen az Adobe termékekben is Alt + görgetés a nagyítás de ott a Cmnd + görgetéssel csak jobbra-balra mozdult el az artboard, ami kevésbé idegesítő jelenség.

2 hónap után

Vannak dolgok, amiket egészen megszoktam már, mi több megszerettem. Ilyen például az, hogy rengeteg előredefiniált alakzat van, amiket nagyon egyszerű módosítani. Habár nem volt egyszerű hozzászokni, de szintén sokkal jobbnak találom már a kijelölő rendszerét az Affinitynek, ugyanis itt csak azokat az objektumokat jelölöm ki, amik teljes egészében benne vannak a kijelölésben szemben az Adobe termékekkel, ahol ha egyetlen pontja is belekerül, akkor az egész alakzatot kijelölted. Ennél már csak az lenne jobb – amit más iparágakban használnak már – ha jobbról balra húzod a kijelölés, akkor az egyik metódus érvényesül, ha balról jobbra akkor pedig a másik.

Egy másik funkció, amit csak imádni lehet az a hasonló dolgok kijelölése ugyanis az Affinityben kiválaszthatjuk, hogy miben legyen hasonló.

A legtöbb tapasztalatom a Designerrel van, ezt használtam a legtöbbet, a Photo ugyanúgy megmaradt színezgetésekre, a Publisher pedig csak véletlenül nyílt meg. A helyzet pedig az, hogy azért egyre jobban szokok hozzá és kedvelem meg a Designert. A Photoval még néha kiabálunk egymással de ebből pont az a tanulság, hogy át lehet állni, hozzá lehet szokni csak használni kell, de ehhez pedig időre van szükség.

Van azonban egy probléma, ami szépen lassan jött csak elő, méghozzá az, hogy nem piaci standard. Ha teljesen nulláról tervezel, akkor sosem fogsz találkozni ezzel a problémával azonban ha vásárolsz illusztrációkat, mockupokat akkor előbb utóbb bele fogsz botlani olyan anyagokba, ahol vannak bizony problémák. Nekem egyes fájlok fehér lappal nyíltak meg, mások nem voltak szerkeszthetőek mert egyetlen nagy pixeles képpé változott az egész EPS állomány. A Photo többször is nem kezelte megfelelően a smart objecteket (ezeket előzetesen még engedélyezni is kell), máskor pedig a lekerekítések tűntek el.

Verdikt

Az Adobehoz hasonlóan az Affinity is nagyon szexi videókat tud csinálni, hogy mennyi csilli-villi lehetőség van a szoftverben, azonban ezeket a felhasználók nagy része soha nem fogja felhasználni. Az Affinity termékcsalád bőven alkalmas a piaci munkára, nem egy hobbi-designereknek szánt megoldás, hanem egy olyan eszköz, amivel professzionálisan de a mai kornak megfelelően egyszerűen lehet dolgozni. Az Affinity abban erősebb mint az Adobe, hogy nem egy pilótafülkében érzed magad, amikor megnyitod. Két kérdés maradt még?

Kiknek nem ajánlom?

• Azoknak a boomereknek, akik nagyon nem akarják megtanulni az új eszközök használatát, mert a mostani eddig is bevált, ezután is jó lesz.
• Akiknek nincs idejük belejönni, mert mindennap anyagot kell leadni és haladni és szorítanak a határidők. Alapból is bele fogsz őrülni az elején, hogy minden folyamatod 3x annyi időbe telik mert nem találod az eszközöket és a billentyű kombinációkat. Ne fejeld meg ezt azzal, hogy még a deadline-ok is a nyakadba lihegnek.
• Azoknak akik sok letöltött anyaggal dolgoznak, mert bizony lesznek olyanok, amik nem kompatibilisek vele.
• Akik kihasználják az Adobe minden szolgáltatását a felhőtárhelyen keresztül egészen addig, hogy még Premiert vagy After effectset is használnak.

Kiknek ajánlom?

• Akik szeretnének professzionális programokat használni olcsóbban
• Ha most állsz neki a grafikus szakma kitanulásának nyugodtan szocializálódj Affinity szoftverekkel. Én támogatnám, hogy az iskoláknak is Affinity szoftverjeik legyenek.
• Akik csak a grafikusi szentháromságot használják (Ps, Ai, Id).

Megérte váltani? Néha esténként még nézegetem hátha van valami jó Adobe akció és visszatérhetek de sokszor már stokholm szindrómának érzem.

Január elején az Egységben Magyarországért – vagyis az ellenzéki összefogás – a programján kívül bemutatta az új arculatát is. Egyes részei már ismerősek lehetnek azoknak, akik követik a világ- de főleg az amerikai politikát.

Mikor egy pártról vagy egy politikai mozgalomról beszélünk akkor elsődlegesen az ideológia – vagy a populista irányzatoknál annak a hiánya – határozza meg brandet. Úgy ahogy a piaci szereplők körében úgy a politikában is sokszor előfordul, hogy csak szlogenek és külsőségek szintjén kapcsolódnak a baloldalisághoz, liberalizmushoz vagy a zöld mozgalmakhoz. Amerikában a patriotizmus az egyik legerősebb üzenete egy politikai szereplőnek éppen ezért évekig a piros-kék csillagok is sávok uralták a politikai brandeket. A két nagy tömböt, a republikánusokat és a demokratákat a színek, a díszletek, a felhasznált motívumok alapján nem is lehet megkülönböztetni.

Az politikai marketing azonban néha képes megújítani magát és olyan trendeket létrehozni mint amilyen Obama Hope plakátja volt. Ehhez természetesen ki kellett lépni a megszokott keretekből, hiszen ezt a koncepciót sem egy vállalati grafikus hozta össze hanem egy aktivista és street art művész, Shepard Fairey. 2018-ban hasonló úton indult el a Tandem is, mikor megalkották Alexandria Ocasio-Cortez kampányának arculatát.

Vissza a gyökerekhez

Alexandria Ocasio-Cortez puerto ricoi származású politikus, a Demokrata Párt szocialista szárnyának egyik legismertebb alakja, Bernie Sanders mellett. Az arculata formabontó volt mert szinte teljes egészében elhagyta az addig megszokott patrióta jegyeket. Megmaradt azonban a csillag de ezt is beépítették a felkiáltó jelbe, ami kifejezetten a spanyol anyanyelvű, bevándorló szavazóknak szól. A tervező csapat sokat merített Ceser Chavez és Dolores Huerta munkás mozgalmából, többek között a fotókon szereplő beállást is egy bélyeg inspirálta. A másik fő fontos forrás a luchador (maszkos pankrátorok) plakátjai voltak. A tervezőcsapat tehát visszanyúlt az amerikai kontinens baloldali gyökereihez és ez elindított egy design trendet a politikai mozgalmak és pártok körében.

Inspirált progresszívek

AOC kampányának arculata a következő szenátusi és különböző képviselői választásokon is visszaköszönt más-más szereplők anyagain. Elsősorban a tipográfia megoldás lett közkedvelt a megdöntött betűkkel és a chevron mintával. A kevésbé bátrak mint Jennifer McClellan vagy Lee Harris a kék-vörös színkombinációt nem merték elengedni azonban voltak olyanok is mint Charles Booker, akik szintén valami merőben újat akartak hozni már messziről nézve is. A sárga szín egy bátor döntésnek is tekinthető Booker szempontjából, hiszen a libertáriusok és ezzel azonosítják magukat, azonban egy 1% alatti pártról van szó.

A trend azonban nem állt meg az óceánnál és Európában is egyre több zöld, progresszív és baloldali jelölt “másolta” AOC kommunikációját.

Mindez itthon

Az ellenzéki arculat megjelenése előtt is feltűnt már a magyar politikai életben ez a stílus. A nagyobb közönség elsőként a Momentumnál találkozhatott ezzel a tipográfia megoldással. A párt posztjainak arculata egyébként sem egységes, nagyon szerteágazó posztalapokból dolgozik – amiken sokszor a lila szín sem jelenik meg – így ez a irányzat nem vált a Momentum védjegyévé itthon.

AOC-hoz hasonló politikai és márka identitással jelent meg az előválasztáson Jámbor András vagy éppen Karácsony Gergő 99 Mozgalma is. Új-balos jelöltekként a politikai állásfoglalásuk náluk teszi leginkább indokolttá ezt a vizuális nyelvet.

Az új ellenzéki arculat legegyértelműbb forrása pedig a miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter előválasztási arculata. Habár, ahogy a példák is mutatják, nem ő volt itthon sem az egyetlen, aki ezen a vonalon indult el, de az ő csapata használta konzekvensen és nagy eléréssel ezeket a motívumokat. Érdekesség az, hogy ami mindenhol a kezdetektől fogva egy baloldali, progresszív védjeggyé vált azt itthon egy jobboldali, konzervatív használta a legeredményesebben.

Az ellenzéki arculat

Január elején az ellenzéki pártok egységes arculatba tömörültek. Az egyik fő kihívás a szín kiválasztása lehetett, hiszen a színkör jó része már foglalt és olyat kellett találni, ami egyik pártot sem jelképezi túlzottan – itt megjegyezném, hogy a Jobbiktól nem áll elég messze. Akik követik a magyar politikát azok már decemberben is láthatták ezt az arculatot, hiszen a népszavazási standok és weboldal is már ezzel a színnel készült. A türkiz egyébként rejt magában veszélyt. Habár a másik fő színnel, a sötét kékkel megfelelő kontraszt aránya van, jól olvasató, azonban fehérrel párosítva már elbukik minden WCAG teszten.

A másik problémás része a tipográfia illetve konkrétan a betűtípus. Egy olyan arculatnál, amit széleskörben, sokan használnak és ennyire sok grafikus dolgozik rajta – hiszen minden pártnak saját csapata van – ott egy könnyen elérhető fontot kell választani. Ez a probléma valószínűleg fel is vetődött hiszen van/volt egy jellegzetes, könnyen megkülönböztethető betűtípus illetve egy másik, egyszerűbb, amit akkor használnak ha mindenkinek saját képet kell tervezni vele.

Összegzés

Az egységes kampány-arculat jól sikerült. Minőségi, friss, jól megkülönböztethető. Kommunikációs felvetéseim vannak esetleg például a névvel kapcsolatban. Mivel nem készült – érthető módon – saját logó, sőt a szavazólapon is a pártlogók lesznek ott így a név sokkal inkább hat szlogennek, azonban van külön szlogen is, ami megkavarhatja az átlag szavazót.

Egy ilyen széleskörű koalíciót egy irányba terelni még grafikailag sem könnyű éppen ezért én is kicsit elnézőbb vagyok, ha nem pixelpontosan hozzák ugyanazt az egyéni jelöltek és pártok.

A kérdés az maradt, hogy Alexandria Ocasio-Cortez csapata stílust teremtett vagy egyszerűen csak másolják a többiek? Egyik oldalról úgy tűnik – a magyar példát leszámítva – hogy politikai állásfoglalás ezt a vizuális nyelvet használni. A másik oldalról viszont látni kell, hogy AOC arculata a saját és politikai gyökereiből építkezik, a dél-amerikai és bevándorló kultúrából, amiből egy európai, fehér politikus csak a felszínt látja. Nem azért volt sikeres a kampány, mert szépek a döntött betűtípusok hanem mert olyan üzenetet és kultúrát közvetítettek, amire nyitottak voltak a szavazók.